Hazánk legszebb pászorkutyájának eredetét ma már nyomon követni sztinte lehetetlen. Feltehetõen hazánk területére a nomád életmódot folytató honfoglaló magyarokkal érkezett.

Pásztorkodó õsei portyázásaik alkalmával a táplálék utánpótlását élõ állatokkal oldották meg. A jószágok együtt tartására kis- és középtermetû (puli), védelmükre nagy testû kutyákat (kuvasz, komondor) használtak. Ezért nem meglepõ, hogy a magyarok népvándorlásának útvonalán találunk a kuvaszhoz hasonló testfelépítésû, szõrtípusú kutyákat, melyek használata is azonos. Ilyen például a kaukázusi juhász, vagy a török akbas. Ez utóbbi fajta rokonsága mellett szól a török-tatár “kavasz” szó hangtani közelsége (mely nem kutyát, de õrkatonát jelent). Az elnevezés még ma is találó lehet, hiszen hosszú évszázadokon keresztül a kuvasz fõ feladata a nyáj, a csorda, vagy a gulya védelme volt. Védte az állatokat a farkastól, medvétõl, rablóktól.

Ez a külterjes állattartást késõbb felváltotta a modern kori belterjes állattartás. Ezzel élettere beszûkült. A nagy, széles legelõk megszûnésével a kuvasz beszorult a tanyákra, falvakba. Kitûnõ alkalmazkodóképességének köszönhetõen új életterében is tökéletesen megállta a helyét. Megbízható, rendíthetetlen õrzõje lett a portáknak. Pontosan tudta, mi tartozik a gazda tulajdonához, és azt akár az élete árán is megvédte. De ne higgyük azt, hogy csak a “szegény” emberek kutyája volt.